Mindig azt mondogattuk, hogy milyen jó logikád van, és milyen jól tudsz következtetni, hát akor most mutasd meg a tudományod. Tudod, mit érzek most? Talán igen. Sőt, szinte biztos vagyok, hogy olvasni fogod ezt is. Nem tudom már magamban tartani tovább, el fogom mondani azt, amit "személyesen" nem mertem.
Mondhatnám, hogy kiszakadt egy darab a szívemből, mondhatnám, hogy rettenetesen fáj, de ez mind nem igaz, mert már nincs minek fájnia. Mindent neked adtam, érted? A szívemet is teljesen- azt, ami fájni tudna- és mindent rád bíztam. De te eldobtad magadtól, és most nem találom. Nem érzem. Nem tudom hol van. Elveszett.
Mert én mikor azt mondtam, örökké, azt úgy is értettem. Önfejű voltam mérhetetlenül. Elvakított ez az egész, ez a minden mást elpusztító, és mégis létrehozó érzés, és nem tudtam már nemet mondani neked, hittem minden szavadnak. Nem értem, hogy lehettem annyira buta, hogy mindent csak úgy, kételyek nélkül benyeltem.
De a legjobban tudod mi bosszant? Az, hogy találtam módot arra, hogy szív nélkül is szeressek. Nem tudok ellent mondani magamnak... hisz egyszer már megmondtam: örökké.
Annyira vicces ez az egész helyzet. Annyira vicces, hogy nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Te alakítottad így őket, mikor bevallottad, mit érzel. Mert akkor ébresztettél rá, hogy te sem vagy számomra közömbös. Akkor még nem szerettelek úgy, csak mint egy "már nem barátot" de még nem is mint szerelmemet. Valami teljesen mást... felfoghatatlant. Aztán ahogy múlt az idő, megváltozott minden. Bedőltem neked, szerelmes lettem, és jótékony voltam- igen, itt látszik, hogy milyen bolond az ember, mikor szerelmes- neked adtam mindent. Reméltem, hogy rádbízhatom az életem, de nagy hiba volt.
Tudnék nélküled élni... ne hidd hogy nem, mert az emberi agy annyira befolyásolható... nem kellene sok, és el tudnálak felejteni, de nem akarlak. Egyszerűen nem. Még ha a világ leggonoszabb embere lennél, akkor sem tudnál visszariasztani, mert én tényleg szeretlek.
És látod? Ezt tetted velem. Erre vagy képes. Roncs lettem. Büszke vagy rá? Csak gratulálni tudok, bárgy sem változtat a véleményem, és ez az érzelmi rohamom semmin.

Mit mondhatnék még? Azt hiszem ennyi...

Élj ahogy akarsz, én megtettem minden tőlem telhetőt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.