Hosszas töprengés után ennyit mondott:- El kell mennem.- Mégis hova?- értetlenkedtem.- Egy olyan helyre, ahol neked soha nem szabad lenned. - Olyan hely nincs, ahol te vagy, és én nem...- De sajnos van. De tudnod kell, bárhol leszek, mindig rád fogok gondolni.- Most viccelsz? Vagy el fogsz…

Bújkáltam. Azt hittem, attól minden sokkal könnyebb lesz, de tévedtem. Árnyékban éltem, soha nem mentem fényre, nem vágytam az igazságra. Tudtam, hogy az életem csupa hazugság, de azt akartam hinni, hogy minden úgy van, ahogy mondják. Nem akartam szenvedni. Nem akartam tudomást venni…