Hosszas töprengés után ennyit mondott:

- El kell mennem.
- Mégis hova?- értetlenkedtem.
- Egy olyan helyre, ahol neked soha nem szabad lenned.
- Olyan hely nincs, ahol te vagy, és én nem...
- De sajnos van. De tudnod kell, bárhol leszek, mindig rád fogok gondolni.
- Most viccelsz? Vagy el fogsz menni tényleg?
- Igen.
- Nem hiszek neked.
- Nyuszikám, meg kell értened, ha tehetném, nem mennék, de a kötelességem hív. Tudod, hogy katona vagyok, és mikor azt mondja a főnök-bácsi, akkor indulnom kell.
- DE TE AZT MONDTAD, SOHA NEM HAGYSZ EL!
- Tudom. Nem is foglak... mindig veled leszek. Örökre.
- Akkor mégsem mész el?
- De igen. Lélekben leszek veled. Mikor rám gondolsz.
- Akkor sem hiszem el, hogy itt hagysz. Megígérted, és tudom, hogy nem szeged meg a szavad, mert szeretsz.

Ismét gondolkodott. Nem tudta, mit mondhatna erre, hogyan értethetné meg egy négy éves kislánnyal, hogy el kell mennie. Feladta. Úgy döntött, nem is fogja megpróbálni mégegyszer.

- Nyuszi, feküdjünk le aludni. Majd... holnap beszélünk. Szeretlek.
- Én is szeretlek. De... akkor ugye nem mész el?
- Nem. -vágta rá rögtön- Jó éjt.
- Jó éjt.

Az az este volt az utolsó. Tíz év után is emlékszek végső párbeszédünkre azelőtt, mielőtt a lakás ajtaját be nem csukta maga után örökre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.