Régen nem voltam ilyen. Úgy értem, ennyire zárkózott. Nem féltem ennyire az élettől, mint most. Nem rettegtem attól minden percben, hogy elveszítem azt, aki közel áll a szívemhez, ahogy attól sem féltem, hogy szeressek. Pontosabban, nem is erről van szó... mert tudnék én szeretni, érzem, hanem arról, hogy egy másik "valami"  visszahúz, és a mélybe ránt. Valami fogságba ejt egy sötét, szűk helyen, ahonnan nincs menekvés. Érzem, hogy az egyik énem vetélytársa a másiknak... akár a személyiség-hasadásban. Érzem, hogy ha itt van ő... akkor vége mindennek. Olyankor tehetetlen vagyok. És általában itt van, és arra vár, hogy mikor csaphat le, és szólhat bele az életembe. Hol normális ez? Sehol. Andi már teljesen eltűnt. Köddé vált az élet útvesztőjében, és helyette egy hasonmás van itt másodmagával, aki igyekszik tönkretenni a már így is roncs világomat.
Eddig nem mertem erről beszélni senkinek. Tudom, félnének tőlem az emberek, mert azt feltételeznék, bolond vagyok. De már nem érdekel. Már csak azt kívánom, hogy legyen vége ennek az egésznek... Hogy valaki adjon Andinak egy kötelet, amivel felmászhat a mélyből, hogy újra önmaga lehessen. Nem kérek mást, csak hogy ez a hasonmás tűnjön el a pokolba, és fájdalmas kínokat átélve égjen teste és lelke örökké. Vissza akar jönni Andi. Vissza akar térni, hogy szerethessen. Hogy újra ember lehessen. Addig amíg nem késő, és a sötét mély szét nem tépázza teljesen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.