Padlón vagy. Magányosan szipogsz a földön ülve, és várod a segítő kezeket. De senki nem lép feléd, mert aki segített volna, ellökted magadtól. Most eszméltél rá, hogy elveszettél minden segítséget. Egyedül vagy. Teljesen egyedül. Szeretnéd, ha valaki szólna hozzád, ha vígasztalna, de nincs már senkid. Szeretnéd, ha a halál magához szólítana, ha már másnak nem kellesz, de mégsem. A halál sem akar téged.
Telnek a percek, és csak ülsz magányosan, zokogsz összegubózva, és vársz. Hirtelen rengeteg ember jelenik meg melletted, de senki rád sem néz. Cseverésznek, vihorásznak a tizenévesek, komoly eszmecserét folytatnak a felnőttek... de téged senki nem vesz észre.
Aztán egyszer csak jön valaki. Ismerősnek tűnik, mégsem tudod ki lehet ő. És csak megy mint a robot feléd, megállíthatatlanul. Kezd szíved melegséggel megtelni, hisz valaki mégis észrevett... De nem. Ahogy közeledik, rájössz, átnéz rajtad. Nem is téged néz. Aztán már csak egy lépésnyi távolság van köztetek... már annyi sem... és az idegen rádtaposva, végiggyalogolva rajtad, szemrebbenés nélkül csak halad tovább.

És ekkor vége lett, mert a magány mindenkit megöl. A szív darabokra törik. Lassacskán kihűl, végleg meghal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.