Igen. Vége van. Nem szabad sírnom, tudom, de visszatartanom nehéz. Keserű nyállal telik meg a szám, szemem már könnyekben... remeg minden porcikám. De nem szabad. Megígértem neki, hogy erős leszek akkor is, ha ő már nem lehet az. Ha bekövetkezi a balszerencse... Ezt kell a fejemben tartanom. ERŐS VAGYOK. Erősebb mint bármikor.
De miért hazudjak magamnak, és miért hazudjak Neki? Egy frászt vagyok erősebb! Gyengébb vagyok. Összeroppantam. Kiszakadt belőlem egy szelet, ami már soha többé nem talál vissza hozzám. Már nem vagyok egész, csak egy széttépett, összeroncsolódott fél-lélek. Nagy szükségem lenne Rád, és most nem vagy itt. Ohh, de miért én? És miért pont most? Miért nem tudtál vármi még egy kicsit? Mondtam minden nap, de mégsem elégszer... elmondtam hogy szeretlek, de ez mind kevés volt. Mindenem odaadnám, hogy láthassalak újból, hogy még egyszer, utoljára halljam a hangod, megérinthessem a kezed, és tudtodra adjam, mennnyire szeretlek. De már késő, nincs vissza út. Soha többé nem találkozunk, mert a másvilág... talán nincs is olyan. Lehet semmibe vesztél, és megszűntél létezni. Sehol nem vagy már. Fáj Rád emlékezni úgy, hogy Te már nem vagy tudatodnál, nem tudod hogy ki vagyok. Fáj, de emlékezni fogok. Sosem fogom elfelejtei az érintésed, ahogy a hajad birizgálod, ahogy nyaldosod a piercingedet, a járásod, a gesztusaid, a hangod... örökre bennem fog élni, bármi is történik. Mert őrülten szeretlek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.