Képek mindenütt a szobám falán. Nem poszterek, hanem családi fotók. Emlékszem a képek készülésére, azokra a pillanatokra, amikor minden olyan boldognak látszott... de mégsem volt az. Arra az időre, amikor mindenki mosolygott- én is- de belül sanyarogtam. Hat éves lehettem, amikor ovis fotózásra parádés "ünneplőbe" kellett mennem. Azért hívom parádésnak, mert mindig úgy gondoltam, abban a nagy gombos, piros, fodros borzalomban olyan voltam mint egy bohóc.
Itt ülök a képpel a kezemben, és látom a hamis mosolyt, amit rám erőltetett a fotós. Pedig fel tudtam volna robbanni. Kicsi voltam még... nagyon kicsi, de már dúlt bennem az érzelmek háborúja. Akkor volt egy éve, hogy elvesztettem az anyukámat. Egy másik nő öltöztetett fel aznap reggel is, és ha ez nem lenne elég, őt kellett anyunak hívnom. Senki nem is sejtette, hogy mennyire fáj, hogy ki kell mondanom azt a szót.
Tisztában voltam a háború fogalmával, a halállal, a nyomorral... mert ezek naponta elhangzó szavak voltak otthon. Szívem gyűlölettel volt tele, hiányérzettel, keserves félelemmel... és még sorolhatnám. Túl sok dolog volt ez ahhoz, hogy a pici szívem befogadja a dolgokat. Csordultig voltam már. Bármikor kiborulhatott a bili, bármikor elsírhattam volna magam, de nem tettem.
Álmosollyal ajkaimon csak vártam, hogy kattintson a fotós, majd bekuporodhassak a sarokba. Arra vágytam csak, hogy egyedül lehessek.

Most, ha ránézek a fényképre, nem látom a szememben azt a gyermeteg csillogást, amit kéne. Nem látom a pajkos mosolyt. A nő, akit anyunak kellett neveznem, azt mondta örül, hogy ilyen komoly nagylánya van, hogy az ovis fényképezést elviseltem, nem úgy mint a többiek. Mert én nem hisztiztem azon, hogy nem akarom felhúzni a ronda ruhát, nem akarom, hogy képet csináljanak rólam, nem akarom, hogy az a csúnya szakállas bácsi felültessen a székre, és így tovább.  Miért is tettem volna? Én csak egyszerűen beletörődtem és tűrtem mindent, mert már nem az a kislány nézett vissza a képről, aki három-négy évesen voltam. Hanem egy reményvesztett, lelkileg nyomorult kiskölyök.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.