Csak álltam ott, és vártam, hogy újra felbukkanjon. De nem jött, hiába könyörögtem Istenhez, hogy hagy kapjam vissza... semmi nem történt. Vártam arra, hogy a szél majd megmozgatja a fák leveleit, és talán egy-egy szavát fülembe fújja, de mind hiába. Egyszerűen üresnek láttam mindent. Akkor először, úgy éreztem, egy olyan  terráriumba vagyok zárva, ami be van rendezve, tele van, de mégis üres.
Napok teltek el úgy, hogy csak ültem azon az átkozott sziklán, néztem arra a kapura, melyiken kilépett, és elképzeltem, hogy az idő visszafelé pereg... és egyszer csak hátrálva, gyors mozdulatokkal visszalép a kapun. De nem. Hiába lestem percenként abba az irányba, semmi nem történt. Belenéztem a tóba, és ott sem láttam mást, csak az ürességet. Sehol egy hal, nincs vízgyűrű, mert szélcsend van, nincsenek az égen madarak... minden kihalt. Azon se lepődtem volna meg, ha egyszer csak a tó szivárogni kezdett volna... és elnyeli a föld a vizet.
Újra imádkoztam, kérleltem Istent, hogy adja nekem vissza azt a srácot, aki kilépett azon az átkozott kapun... és a szemem láttára ütötte el az autó. Aztán feltettem Istennek azt a kérdést, amire magam adtam meg a választ: Miért nem én? Majd eszembe jutott. Túl nagyot hibáztam. Az én bűnöm sokkal nagyobb annál, hogy egyszerűen megszabadítsanak a kínoktól, és elhalálozzak. Szenvednem kell úgy, hogy ne legyen mellettem az a személy, akit a legjobban szerettem.
Igazságtalan, hogy meghalt. És a legborzasztóbb, hogy miattam, az én megleckéztetésem miatt. Hogy lelki támaszt se kaphassak. Hogy mindenképp beleőrüljek ebbe az egészbe.
S most itt állok, potyogó könnyekkel, de emelt fővel. Nem fogok gyáván megfutamodni, öngyilkosságba menekülni. Hagyom, hogy az ostor csattanjon testemen, hagyom, hogy a vér follyon le a lábamra... ivódjon a földbe, mert tudom, hogy mindezt megérdemlem.

Túléltem az ostorcsapásokat. Jó érzés, hogy fáj végre valami fizikailag is. Hagyom, hogy magával ragadjon az érzés... és örülök annak is, hogy nem kötözték be a sebeimet. Talán ez egy esély a halálra. Elvérzek, elfertőződik a sebem, vagy ilyesmi... nekem mindegy. Félig érzem már magam csak embernek. Egy roncs vagyok, testem fele már halott. Megcsonkított szörnyeteg lettem. De ezt sem bánom, legalább kívül tükröződik rohadó, bűnös lelkem.
Még mindig nem hevertem ki, nem tudok túl lenni azon a tényen, hogy miattam halt meg Ő. Ha valamilyen csoda folytán kívülről láttam volna akkor magam, biztos leköpném saját arcomat. Az az egy dolog nyugtat, hogy nemsokára vége a szenvedéseknek. Már csak pár hét, és a szervezetem beadja az unalmast, és roncs-lelkem a pokolba kerület. Ha már a mennybe nem is, az Ő halála és a bűnök miatt. 
Úgy éreztem, enyhül a fájdalmam fizikailag. Próbáltam üvölteni valamit, hátha megint belémszúrják a vasvillát... de nem jött ki hang a torkomon. Így hát feküdtem mint egy rongybábu, azon a helyen, ahol egy nappal azelőtt rengetegen derültek az én fájdalmaimon, és végignézték csonkolásomat.
Újra imára kulcsolódott kezem. Elmondtam Istennek, hogy tudom, hogy helyesen cselekszik, tudom, hogy bűnös vagyok, és azt is tudom, hogy minden okkal történik. És az akkori jelenemnek az oka, az a sok bűn, amit 14 évem alatt felhalmoztam.
Tizennégy év... amikor még kicsi voltam, azt reméltem, sírkövemre az lesz írva: Itt nyugszik boldogult xy (személyem), élt 80 évet." Ma már viszont abban sem vagyok biztos, hogy sírom lesz, talán kutyák fogják szétrágni csontomat, húsom pedig egy pöcegödörbe dobják... bőröm lenyúzzák... és nem is folytatnám.


Töprengésemből akkor eszméltem fel, mikor egy erős kéz felemelt, és kikötözött egy asztalhoz. Addigra már az emberek ismét ott tolongtak, és látni akartak. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi bohóc, egy állatkerti látványosság...
Istenem, tudom hogy vétkeztem, mondtam. Ez az egy mondat csúszott ki a számon, és akkor megláttam azt a szerszámot, aminek nevét sem tudtam. Egy nagyon hegyes kő volt, akár egy lándzsahegy, de mégsem pontosan olyan. Oldalán három-három éles villaszerű dolog húzódott.
Hagytam hogy fájjon, és nem üvöltöttem. Csendben tűrtem, ahogy bordáim közé mélyed a villa, hogy ismét kínozzon. Hagytam, hogy a kő ránehezedjen mellkasomra, élével egyre mélyebbre fúrodva a tüdőmbe.
Ekkor éreztem már a két világ közötti határvonalat. El tudtam választani a földi, és a nemföldi érzéseimet... éreztem hogy igen, mindjárt vége a kínoknak.
Aztán hangos kiáltás, hangos reccsenés... a bordámban matató éles villa felnyomódik, és átszakítja tüdőmet. Nem kaptam levegőt. Igen, tudtam, hogy már csak pár percem van oxigén nélkül. Tudtam, hogy mindjárt találkozok a sátánnal... Aztán hallottam, ahogy tüdőm utolsó jajsikolyával szó szerint kiköpi lelkemet, mire fejem élettelenül koppant az asztalra azzal a tudattal: megbűnhődtem. És megérdemeltem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.