Amikor kicsi voltam, volt velem egy anya, aki oltalmazott, és védett minden bajtól. Boldog voltam, és ez a boldogság annyira elvakított, hogy azt hittem, örökké ilyen életem lesz. De ahogy teltek a napok, vele együtt szaladt az az idő is, amit anyuval tölthettem. Egy napon ugyanis kopogás és kérés nélkül belépett házunkba a bánat és a balsors. Anyunak el kellett mennie... Azon a napon értettem meg a halál fogalmát. Kicsi voltam még... nagyon kicsi. Öt éves lehettem amikor elment, és mindez már sok-sok éve történt, de nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe nevetése, parfümének illata, a hangja... egyszóval ő maga.
Évek teltek el, de még mindig emlékszem az esti hancúrozásokra, az egyedi fejlesztésű játékokra... és arra az időre, amikor a katonaság nőtlenszállóján aludtunk. Olyan sebet ejtett bennem a távozása, amilyet semmi nem gyógyíthat be.
És tudom. Hiába sírok, hiába könyörgöm, mert nem fogom visszakapni. De azt is tudom, hogy egy nap ismét találkozok vele, és egy szebb helyen, egy jobb világban folytatjuk együtt életünket, és befejezzük azt a játékot, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.