Éjfélre járt, de a tücskök még fáradhatatlanul muzsikáltak. Közben a kutyák is ugatni kezdtek, talán a felkelő hold őrítő varázsa miatt. Két külön zenekar, mégis jól egybeolvadtak a hangok, és létrehozták azt az altatódalt, mely hatására mi, emberek, képesek vagyunk elaludni. Már mindenki aludt, csak én nem. Környezetemben muzsika nélkül nem tudnak elaludni, ám én más vagyok. Teljesen más. Zavar, ha szól a ritmus, zavar, ha énekelnek, zavar, ha a közelemben vannak az altató-lények. Nem tudom mi ennek az oka. Talán az, ami mindennek: hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek. Talán, hogy nem olyannak születtem, amilyennek ők... a barátaim. Nekik nem lett olyan sors rendelve mint nekem. Nem kellett öt éves korukban a halál és a háború szóval tisztában lenniük, nem kellett félniük, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk... De nekem kellett. Az én gyerekkorom tönkretette az a sanyarú valóság, melyben meghalnak az emberek, nyomor van, nincstelenség... Talán ezért van minden. Talán ezért hallom a kutyavonyításban a halálhörgést, a gyászindulót... és a tücsökzenében a szellemek ébredezését és suhogását. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.