Tudtam, de nem akartam tudni. Egyszerűen nem vettem arról tudomást, hogy mi forog körülöttem. Ekkora baj az, ha valaki mást is szeretek? Ekkora baj, ha nem csak egy embert vagyok képes szeretni, hanem egyszerre többet is, ráadásul őszintén? Miért kell ennyire önző világban élnünk? Miért kell mindent kisajátítani, csak önös célra használni a másikat? Miért nem lehet beletörődni abba, vagy esetleg elfogadni, hogy a világon többmillió ember él, és nem csak ő, nem csak az az egy?
Bűn, hogy szeretem? Zárjanak börtönbe, végezzenek ki, csináljanak velem amit akarnak, de az iránta érzett szeretem örök, és a halálon túl is tart! Akár tetszik, akár nem, fenn a mennyben, vagy a pokolban, teljesen mindegy hogy hol, de ugyanúgy szeretem majd, mint a földi életben, vagy talán még jobban.


És most, hogy bekövetkezett, hogy elhagytatok mindannyian az önzésetek miatt... Most érzem igazán, hogy szabad vagyok. Eddig mindannyian húztatok magatok felé, ki akartatok sajátítani. De ennek már vége. Kemény árat fizettem, és még fizetek mindezért, de azt hiszem megéri. Már tudom, ki az, akire akkor is számíthatok, ha a többiekre nem. És miért? Mert ő végre viszont szeret... és őszintén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.