Mondanám, hogy egyáltalán nem zavar, de akkor hazudnék. Hazudnék, hiszen te magad is tudod, hogy te vagy az életemben a legnagyobb szerepet játszó személy. Tudod, hogy amióta téged ismerlek, teljesen megváltozott az életem. Nem tudom, hogy ez a változás jó vagy rossz, de egy biztos, úgy formáltál, ahogy akartál. Hagytam magam, mert veled akartam lenni. Jobban is, mint hinnéd. 
Most kellene, hogy az a rész jöjjön, hogy többé már nem érdekelsz, nem fogsz érdekelni, de ez hülyeség. Már rég túl vagyunk azon a ponton, hogy én valaha is el tudjalak téged engedni. 
És az bosszant a legjobban, hogy ezt te nagyon jól tudod. Talán még jobban is mint én magam, és kihasználod. Tudod, hogy velem bármit megtehetsz, én meg hallgatok, mert szeretlek... de vedd már észre te idióta, hogy fáj, és nem csak összetörsz, teljesen tönkre is teszel! 

Azt mondtad, semmi bajod nincs. De, igenis van, tudom hogy az bosszant, hogy érzel. Megijedtél saját magadtól, megijedtél attól, hogy ott álltam előtted a születésnapodon, és az érzelmeid uraltak... Mikor már nem tudtad azt sem, hogy merre állsz arccal, hiszen ott volt melletted az a személy, akibe elvileg szerelmes vagy, a másik oldaladon meg az, akivel a jövőd tervezed. 
Tudom hogy nehéz. Tudom hogy fáj, és neked még rosszabb dolgod van mivel soha nem voltál a szavak embere, soha nem tudtad elmondani, mit érzel, a szeretlek szót meg utálod használni... de nem is baj. Te így vagy az, aki vagy. Elfogadtam. 

Mégis megkérlek arra, hogy legyél őszinte. Hogy mondd el, tényleg mi az, amit érzel, mi az ami nincs rendben. Nem azt akarom, hogy azt mondd, "igazad van Andi", hanem hogy te, a saját szavaiddal mondd az egész helyzetet, mert én már teljesen tanácstalan vagyok.

Várok a válaszodra.. ahogy Rád is. Örökké. 

Mindig azt mondogattuk, hogy milyen jó logikád van, és milyen jól tudsz következtetni, hát akor most mutasd meg a tudományod. Tudod, mit érzek most? Talán igen. Sőt, szinte biztos vagyok, hogy olvasni fogod ezt is. Nem tudom már magamban tartani tovább, el fogom mondani azt, amit "személyesen" nem mertem.
Mondhatnám, hogy kiszakadt egy darab a szívemből, mondhatnám, hogy rettenetesen fáj, de ez mind nem igaz, mert már nincs minek fájnia. Mindent neked adtam, érted? A szívemet is teljesen- azt, ami fájni tudna- és mindent rád bíztam. De te eldobtad magadtól, és most nem találom. Nem érzem. Nem tudom hol van. Elveszett.
Mert én mikor azt mondtam, örökké, azt úgy is értettem. Önfejű voltam mérhetetlenül. Elvakított ez az egész, ez a minden mást elpusztító, és mégis létrehozó érzés, és nem tudtam már nemet mondani neked, hittem minden szavadnak. Nem értem, hogy lehettem annyira buta, hogy mindent csak úgy, kételyek nélkül benyeltem.
De a legjobban tudod mi bosszant? Az, hogy találtam módot arra, hogy szív nélkül is szeressek. Nem tudok ellent mondani magamnak... hisz egyszer már megmondtam: örökké.
Annyira vicces ez az egész helyzet. Annyira vicces, hogy nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Te alakítottad így őket, mikor bevallottad, mit érzel. Mert akkor ébresztettél rá, hogy te sem vagy számomra közömbös. Akkor még nem szerettelek úgy, csak mint egy "már nem barátot" de még nem is mint szerelmemet. Valami teljesen mást... felfoghatatlant. Aztán ahogy múlt az idő, megváltozott minden. Bedőltem neked, szerelmes lettem, és jótékony voltam- igen, itt látszik, hogy milyen bolond az ember, mikor szerelmes- neked adtam mindent. Reméltem, hogy rádbízhatom az életem, de nagy hiba volt.
Tudnék nélküled élni... ne hidd hogy nem, mert az emberi agy annyira befolyásolható... nem kellene sok, és el tudnálak felejteni, de nem akarlak. Egyszerűen nem. Még ha a világ leggonoszabb embere lennél, akkor sem tudnál visszariasztani, mert én tényleg szeretlek.
És látod? Ezt tetted velem. Erre vagy képes. Roncs lettem. Büszke vagy rá? Csak gratulálni tudok, bárgy sem változtat a véleményem, és ez az érzelmi rohamom semmin.

Mit mondhatnék még? Azt hiszem ennyi...

Élj ahogy akarsz, én megtettem minden tőlem telhetőt.

Hosszas töprengés után ennyit mondott:

- El kell mennem.
- Mégis hova?- értetlenkedtem.
- Egy olyan helyre, ahol neked soha nem szabad lenned.
- Olyan hely nincs, ahol te vagy, és én nem...
- De sajnos van. De tudnod kell, bárhol leszek, mindig rád fogok gondolni.
- Most viccelsz? Vagy el fogsz menni tényleg?
- Igen.
- Nem hiszek neked.
- Nyuszikám, meg kell értened, ha tehetném, nem mennék, de a kötelességem hív. Tudod, hogy katona vagyok, és mikor azt mondja a főnök-bácsi, akkor indulnom kell.
- DE TE AZT MONDTAD, SOHA NEM HAGYSZ EL!
- Tudom. Nem is foglak... mindig veled leszek. Örökre.
- Akkor mégsem mész el?
- De igen. Lélekben leszek veled. Mikor rám gondolsz.
- Akkor sem hiszem el, hogy itt hagysz. Megígérted, és tudom, hogy nem szeged meg a szavad, mert szeretsz.

Ismét gondolkodott. Nem tudta, mit mondhatna erre, hogyan értethetné meg egy négy éves kislánnyal, hogy el kell mennie. Feladta. Úgy döntött, nem is fogja megpróbálni mégegyszer.

- Nyuszi, feküdjünk le aludni. Majd... holnap beszélünk. Szeretlek.
- Én is szeretlek. De... akkor ugye nem mész el?
- Nem. -vágta rá rögtön- Jó éjt.
- Jó éjt.

Az az este volt az utolsó. Tíz év után is emlékszek végső párbeszédünkre azelőtt, mielőtt a lakás ajtaját be nem csukta maga után örökre.

Bújkáltam. Azt hittem, attól minden sokkal könnyebb lesz, de tévedtem. Árnyékban éltem, soha nem mentem fényre, nem vágytam az igazságra. Tudtam, hogy az életem csupa hazugság, de azt akartam hinni, hogy minden úgy van, ahogy mondják. Nem akartam szenvedni. Nem akartam tudomást venni arról, hogy minden tönkrement, csak önfejűen és önzően azzal foglalkoztam, hogy ne törjek össze. Ma már minden más. Ma már igen is fényt akarok magam körül, láttatni akarom az emberekkel, hogy itt vagyok, élek, létezem, és nem akarom hogy semmibe vegyenek. Nem akarom már titkolni a gondolataimat, az érzelmeimet, itt és most ki akarom mondani, hogy elegem van, beltelt a pohár, tudatni akarom mindenkivel, hogy az életnél szörnyebb dolog a világon nincs, és végre akarok magam mellett tudni valakit, akitől megkérdezhetem a világ legfontosabb kérdését: MIÉRT?

Régen nem voltam ilyen. Úgy értem, ennyire zárkózott. Nem féltem ennyire az élettől, mint most. Nem rettegtem attól minden percben, hogy elveszítem azt, aki közel áll a szívemhez, ahogy attól sem féltem, hogy szeressek. Pontosabban, nem is erről van szó... mert tudnék én szeretni, érzem, hanem arról, hogy egy másik "valami"  visszahúz, és a mélybe ránt. Valami fogságba ejt egy sötét, szűk helyen, ahonnan nincs menekvés. Érzem, hogy az egyik énem vetélytársa a másiknak... akár a személyiség-hasadásban. Érzem, hogy ha itt van ő... akkor vége mindennek. Olyankor tehetetlen vagyok. És általában itt van, és arra vár, hogy mikor csaphat le, és szólhat bele az életembe. Hol normális ez? Sehol. Andi már teljesen eltűnt. Köddé vált az élet útvesztőjében, és helyette egy hasonmás van itt másodmagával, aki igyekszik tönkretenni a már így is roncs világomat.
Eddig nem mertem erről beszélni senkinek. Tudom, félnének tőlem az emberek, mert azt feltételeznék, bolond vagyok. De már nem érdekel. Már csak azt kívánom, hogy legyen vége ennek az egésznek... Hogy valaki adjon Andinak egy kötelet, amivel felmászhat a mélyből, hogy újra önmaga lehessen. Nem kérek mást, csak hogy ez a hasonmás tűnjön el a pokolba, és fájdalmas kínokat átélve égjen teste és lelke örökké. Vissza akar jönni Andi. Vissza akar térni, hogy szerethessen. Hogy újra ember lehessen. Addig amíg nem késő, és a sötét mély szét nem tépázza teljesen.

Mit érzek most? Azt érzem, hogy egyszer végre boldog lehetnék, és ki tudnék ugrani a bőrömből... de valami még is visszafog. Idegesít. Megőrülök attól, hogy láncra vagyok verve, és egy póráz mindig megszabja az utam és visszatart. Ez a póráz pedig azt hiszem, hogy a valóság. Szerinte nem élhetek úgy, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül lássam a dolgokat, mert az élet nem tündérmese, mert annak mindig jó vége van. És talán igaza van, hisz ha belegondolok, az élet inkább egy dráma. Mindegy, mit teszel, a végén úgy is meghal mindenki, és semmivé foszlik mindaz, amiért évtizedekig küzdöttél. Látod? Ennyit ér a boldogság. Hiába érzed, hiába reméled, ha meg is kapod, egyszer úgy is elveszíted. Értelmetlen minden harc a tudásért, a szeretetért, a jólétért... mert lehet, hogy a Földön örök, de a te szívedben ez is múlandó, és minden érzésed veled együtt hal majd meg.
És most ne sírj. Látom már a szemedben a könnyek csillanását. Sajnálom, hogy ezt ilyen keményen mondtam el neked, de megőrít az optimizmusod és a gyermetekséged. Sajnálom. Tudom, te ezt soha nem fogod megérteni, mert a szüleid takargatják előled a valóságot. Próbálnak gyönge lelkedre vigyázni, de azt nem tudják, hogy ahelyett, hogy védenek fűtől-fától, inkább edzeni kéne a szíved. Igen is, tudnod kell, mi az a háború, tudnod kell, mi az a halál, tudnod kell, mi az a szenvedés, tudnod kell, mi az a bánat, a félelem.... Érezned kell, hogy ember lehess.
De ha nem érted meg mindezt, abban sincs semmi. Csak olyan leszel, mint a többi Földön élő egyed. Egy olyan valaki, aki azt hiszi mindent tud, közbe meg semmit.

Annyian felteszik ezt a kérdést: Vajon észreveszi valaki, ha csak úgy eltűnök? Feltűnne valakinek, ha meghalnék? De én nem teszem. Sokkal inkább érdekel az, hogy: Vajon megváltozott valami a születésemkor? Született velem valami új, ami előre viszi az emberiséget? Ez már elgondolkodtatóbb kérés. Mindenesetre ha született is valami, ami nélkülem nincs, és én sem vagyok nélküle, akkor már nincs sok időm hátra. Hatalmas lyuk tátong a lelkem mélyén, ahonnan kiszakadt ez a valami.  Lehet évtizedeim vannak még hátra e dolog nélkül. Lehet csak napjaim. Végülis mindegy. Egyszer úgyis kiderül. 

Ha csak sejtetted volna, hogy ma beszéltél velem utoljára... Szilánkokra törted a már amúgy sem ép szívemet, és ha ezt akkor sejted, nem így bánsz velem. Ha csak sejtetted volna, hogy amit mondtál, ennyire rosszul esik, nem mondtad volna, mert tudom, hogy szeretsz. De a szerelmed mind kevés, ha nem tudsz emberként bánni velem. Ha szereteted ellenére becsapsz, ez az egész nem ér semmit. Ha csak sejtetted volna, hogy hogyan reagálok a történtekre, nem itt lennék. De te semmit sem sejtesz. A szádba kell rágni mindent, hogy megértsd a dolgokat, és ebből lett elegem. Ha csak sejtetted volna akkor reggel, hogy délután már nem élek... MIATTAD... Ha csak sejtetted volna... De te semmit sem sejtesz.

Mindenki azt szeretné, ha átlátna a másikon, ha tudná, hogy mit gondol és érez a többi. Millióan sóvárognak ezért a tehettségért, -mert igen, van aki tudja mindig az igazságot, és én is tudom- de én megszabadulni akarok csak tőle. Nem akarom látni azt, amit nem lenne szabad. Csak egy kicsit vak szeretnék lenni. Annyira, mint mindenki más. De nem, nekem megadatott az, hogy másképp lássam a világot, másképp értelmezzem a jeleket, mint a többiek. Pedig nem kértem. Most látom a valóságot, és a valóságnak tettetett hazugságot is. Semmi nem fáj annál jobban, ha tudod, hogy hazudnak neked, vagy ha tudod, hogy csak hitegetnek. De a legszomorúbb, mikor már annyira szerelmes vagy, hogy hiába tudod az igazságot, a hazugságot is igaznak látod. Mert a szerelem elvakít. Az érzések tökretesznek... Érzések... már megint ők. Tudna valaki olyat mondani, hogy egyszer ezek segítenek? Tudna valaki példát mondani arra, hogy az érzéseink mentik meg az életünket? Igazán kíváncsi lennék rá.

Néha annyira jó lenne valakivel beszélgetni, úgy igazán. Jó lenne, ha lenne egy lelki kukám, amibe belezúdíthatnék mindent, amit csak akarok. Szép lenne, ha lenne valaki, akinél nem kéne attól félnem, hogy untatom vagy csak terhelem a problémáimmal, jó lenne elmondani valakinek őszintén, hogy mit érzek. De a legjobb mégis az lenne, ha lenne valaki, aki átölel, mikor sírok, rámmosolyog, mikor mindenki más morcos képpel néz rám, és ha segítségét kérem, jó tanácsot ad. Szép lenne... de ez a valaki nem jön... hiába reménykedek.

Csönd.
Némaságba burkolózó
ködfátyol vezet
céltalan utamon.

-------------------------------------

Magány.
Lélektépázó hiányérzet
tornyosul szívem
minden apró zugán.

Ostoba voltam, és naiv. A rózsaszín ködfalat, amit naivságomból építettem magam köré, folyamatosan rombolja a valóság. Nem értem, hogy lehettem ennyire felelőtlen. Hittem minden szavának, úgy éreztem, igazat mond, és most mégis rá kellett jönnöm, hogy mindvégig hazudott. Ostromolja a valóság a stabilnak és erősnek hitt falamat. Napok kérdése, és az egész ködfátyol eltűnik szemeim körül, és a fény azonnal áthatol. Meg fogja világítani az embereket, és látni fogom, hogy ki milyen is valójában. De tényleg ostoba voltam, és naiv. Már késő bánnom, nem tehetek ellene, minden igazság a nyakamba fog zúdulni, a túl erős fény pedig megvakít.  Amitől viszont a legjobban félek, hogy szívem lesz a leggyengébb katona a csata során... és végleg megrokkan.

- Mi az a szerelem?- kérdezte a tudatlan lány, miközben a fiú izmos mellkasára fektette a fejét.
- Nem tudom elmondani, nem tudom körülírni. Azt érezni kell… mert ez amolyan… elmondhatatlan dolog.
- De nem értem, ha szavakkal kommunikálunk, akkor az olyan tudatlanok, és nem emberi lények, mint én, honnan fogják megérteni ennek a lényegét?
- Egyszerűen meg kell tapasztalnod, és ha bekövetkezik az a pillanat, tudni fogod, hogy az az igaz szerelem.
- Jó, de mégis, te mit érzel, amikor szerelmes vagy?
- Úgy érzem, hogy sebezhetetlen vagyok, és felhőtlenül boldog. És ilyenkor már nem számít, hogy honnan jöttél, merre tartasz, csak az számít, hogy ott van az illető veled, jóban-rosszban.
- Azt hiszem értem…
- Tényleg? Akkor tehát a te bolygódon is van szerelem?
- Nincs, de azt hiszem, épp most tapasztalom ezt az egészet- mondta a lány, és szorosan átölelte a fiút.

Titkos vágyam, hogy megérintselek,
Hogy ajkaim ajkaidhoz érjenek.
Minden vágyam, hogy szerethesselek
S ne kelljen tagadnom, irántad mit érzek.

Jó lenne érezni parfümöd illatát
Nyakadat szagolgatni éjjeleken át.
Jó lenne hallani ahogy nevetsz
Érezni hogy ölelésed mennyire meleg.

Titkos vágyam, hogy hozzád bújhassak
S fülemdbe szerelmes szavakat suttogjak.
El akarom mondani, amit eddig nem mertem
Ki akarom mondani: őrülten szeretlek!

Érezni akarom csókod ízét
Veled akarom tölteni életem minden percét
De mégsem tehetem, ó, tényleg nem.
Nem bírná elviselni lelkiismeretem.

Nem lehetünk együtt, tudod te is okát,
Mégis elmondtam, nem bírtam tartani a szám.
Fontosnak éreztem, hogy elmondjam neked
Szívem minden porcikádért él-hal és eped.

Ennyi lenne, mostmár tudod:
Szívem egyedül csak érted dobog.
De be kell látnom, nincs közös jövőnk
Hiába szeretném, semmi nem lesz kettőnk között.
El kell felejtselek, búcsúzom hát
Viszlát. Nem kínzom magam tovább.

Padlón vagy. Magányosan szipogsz a földön ülve, és várod a segítő kezeket. De senki nem lép feléd, mert aki segített volna, ellökted magadtól. Most eszméltél rá, hogy elveszettél minden segítséget. Egyedül vagy. Teljesen egyedül. Szeretnéd, ha valaki szólna hozzád, ha vígasztalna, de nincs már senkid. Szeretnéd, ha a halál magához szólítana, ha már másnak nem kellesz, de mégsem. A halál sem akar téged.
Telnek a percek, és csak ülsz magányosan, zokogsz összegubózva, és vársz. Hirtelen rengeteg ember jelenik meg melletted, de senki rád sem néz. Cseverésznek, vihorásznak a tizenévesek, komoly eszmecserét folytatnak a felnőttek... de téged senki nem vesz észre.
Aztán egyszer csak jön valaki. Ismerősnek tűnik, mégsem tudod ki lehet ő. És csak megy mint a robot feléd, megállíthatatlanul. Kezd szíved melegséggel megtelni, hisz valaki mégis észrevett... De nem. Ahogy közeledik, rájössz, átnéz rajtad. Nem is téged néz. Aztán már csak egy lépésnyi távolság van köztetek... már annyi sem... és az idegen rádtaposva, végiggyalogolva rajtad, szemrebbenés nélkül csak halad tovább.

És ekkor vége lett, mert a magány mindenkit megöl. A szív darabokra törik. Lassacskán kihűl, végleg meghal.

Nem értem, miért kaptam pont ezt a szívet. Miért nem pumpálhatja a véremet egy olyan szív, amely életben tart, de semmit nem érez? Miért nem csak létfenttartó szerv? Pedig annyival könnyebb lenne minden... hisz gondoljunk csak bele! Nem nevetnénk többé, igaz, de nem is sírnánk. Néha tényleg úgy érzem, jó lenne robotnak lenni. Aki funkcionál, teszi a dolgát, de nem érzeleg. Az úgyis csak elgyengít... és ha túlságosan tudsz szeretni... előbb-utóbb saját magad ölöd meg. Igen, most már tudom. Robot akarok lenni. Úgy lenne a legjobb, ha egy érzéketlen, rezzenéstelen arcú robot lehetnék.

Amikor kicsi voltam, volt velem egy anya, aki oltalmazott, és védett minden bajtól. Boldog voltam, és ez a boldogság annyira elvakított, hogy azt hittem, örökké ilyen életem lesz. De ahogy teltek a napok, vele együtt szaladt az az idő is, amit anyuval tölthettem. Egy napon ugyanis kopogás és kérés nélkül belépett házunkba a bánat és a balsors. Anyunak el kellett mennie... Azon a napon értettem meg a halál fogalmát. Kicsi voltam még... nagyon kicsi. Öt éves lehettem amikor elment, és mindez már sok-sok éve történt, de nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe nevetése, parfümének illata, a hangja... egyszóval ő maga.
Évek teltek el, de még mindig emlékszem az esti hancúrozásokra, az egyedi fejlesztésű játékokra... és arra az időre, amikor a katonaság nőtlenszállóján aludtunk. Olyan sebet ejtett bennem a távozása, amilyet semmi nem gyógyíthat be.
És tudom. Hiába sírok, hiába könyörgöm, mert nem fogom visszakapni. De azt is tudom, hogy egy nap ismét találkozok vele, és egy szebb helyen, egy jobb világban folytatjuk együtt életünket, és befejezzük azt a játékot, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk.

Fekszem egy domb tetején, egyedül. Néma csönd vesz körül, sehol senki. Gondolkodom.

-Tudom, hogy nekem mit jelent az a milló apró fény az égen, de azt nem tudom, neked mit jelent. Jelentheti az univerzum határtalanságát, rájöhetsz arra, hogy mégis csak egy pont vagy a Föld egyik féltekén... de hogy csak egy csillagot jelentene... nincs olyan.
Mert beindítja a fantáziád, képzeleted minden apró kis zugát átkutatja, és kihozza belőle a lehető legjobbat. Elgondolkodtat, elmélyít az élet rejtelmeiben. És ha felnézel, megérzed azt a szédítő varázst, amit a csillagok nyújtanak neked, máris megérted miről beszélek. Ha itt fekszel mellettem a fűben, és látod azt a gyönyört, amit nekem nyújt az a pár apró pötty... el sem hinnéd, hogy létezik. De ez csak a látszat. Ha a látvány mögé nézel, tudod, hogy azok az apró pöttyök igazából hatalmas égitestek. Milyen messze vagyunk tőlük, és mégis mennyire szerethetőek... És látod ott azt a legfényesebbet? Képzeld el, barátok lettünk. Nem kell szavakat pocsékolnunk egymásra, mert csak ránézek, és máris boldog vagyok. Érted már? Ha felnézel, megláthatod bennük az életet, a természet szépségeit... és rájöhetsz, hogy akadnak még olyan csodák az életedben, amelyekről álmodni sem mertél. 
Így hát csak annyit mondok: Kémleld éjjel az eget, s hidd el, többet fogsz látni a csillagoknál.

Gyenge vagyok. Túl sok ez nekem, de nem adhatom fel... mégegyszer nem. Megint megtörténik, megint aggódok, megint érzem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj... de most nem szabad összeesnem. Stabil kétlábon fogok állni akkor is, ha téged már a hátamon kell vinnem,olyan gyenge leszel... mert szeretlek. Ha kell, elszenvedek helyetted mindent, mert hiába sok ez nekem, az irántad érzett szeretetemhez képest mégis mindez semmi... Az égvilágon semmi. Fontosabb vagy nekem, mint gondolnád, fontosabb, hogy velem legyél... és ezért bármire képes lennék. Ha kellene, életem áldoznám érted, tudod jól. De ilyenkor, amikor hagyod hogy a szavak csak átcsusszanjanak a fejeden, nem akarod megérteni és meghallani azt, amit mondani szeretnék... kevés vagyok. Nem tehetek érted semmit, csak imádkozok és reménykedek, hogy semmi bajod nem lesz. 
És nem tudod milyen érzés. Messze lakunk egymástól, így is nehéz dolgunk van. És még jobban megnehezíted azzal, hogy kételyeket hagysz nekem. Nem tudod, hogy milyen malmozni, és csak várni rólad az életjelet... ha lesz egyáltalán.
Borzalmasan fáj ez az egész, de érted megteszek mindent. Tűröm ezket, elszenvedem a világ legfájdalmasabb kínajit is, ha ezzel megmenthetlek téged. Mert... azt hittem tudod... hogy megmásíthatatlanul szeretlek.

Képek mindenütt a szobám falán. Nem poszterek, hanem családi fotók. Emlékszem a képek készülésére, azokra a pillanatokra, amikor minden olyan boldognak látszott... de mégsem volt az. Arra az időre, amikor mindenki mosolygott- én is- de belül sanyarogtam. Hat éves lehettem, amikor ovis fotózásra parádés "ünneplőbe" kellett mennem. Azért hívom parádésnak, mert mindig úgy gondoltam, abban a nagy gombos, piros, fodros borzalomban olyan voltam mint egy bohóc.
Itt ülök a képpel a kezemben, és látom a hamis mosolyt, amit rám erőltetett a fotós. Pedig fel tudtam volna robbanni. Kicsi voltam még... nagyon kicsi, de már dúlt bennem az érzelmek háborúja. Akkor volt egy éve, hogy elvesztettem az anyukámat. Egy másik nő öltöztetett fel aznap reggel is, és ha ez nem lenne elég, őt kellett anyunak hívnom. Senki nem is sejtette, hogy mennyire fáj, hogy ki kell mondanom azt a szót.
Tisztában voltam a háború fogalmával, a halállal, a nyomorral... mert ezek naponta elhangzó szavak voltak otthon. Szívem gyűlölettel volt tele, hiányérzettel, keserves félelemmel... és még sorolhatnám. Túl sok dolog volt ez ahhoz, hogy a pici szívem befogadja a dolgokat. Csordultig voltam már. Bármikor kiborulhatott a bili, bármikor elsírhattam volna magam, de nem tettem.
Álmosollyal ajkaimon csak vártam, hogy kattintson a fotós, majd bekuporodhassak a sarokba. Arra vágytam csak, hogy egyedül lehessek.

Most, ha ránézek a fényképre, nem látom a szememben azt a gyermeteg csillogást, amit kéne. Nem látom a pajkos mosolyt. A nő, akit anyunak kellett neveznem, azt mondta örül, hogy ilyen komoly nagylánya van, hogy az ovis fényképezést elviseltem, nem úgy mint a többiek. Mert én nem hisztiztem azon, hogy nem akarom felhúzni a ronda ruhát, nem akarom, hogy képet csináljanak rólam, nem akarom, hogy az a csúnya szakállas bácsi felültessen a székre, és így tovább.  Miért is tettem volna? Én csak egyszerűen beletörődtem és tűrtem mindent, mert már nem az a kislány nézett vissza a képről, aki három-négy évesen voltam. Hanem egy reményvesztett, lelkileg nyomorult kiskölyök.

Mindjárt itt a szeptember, az az idő, melyiken minden "jóslat" beteljesedik. Vagy nem... Találgatok csak, hogy vajon meg fog-e történni az, amitől a legjobban félek. Elveszítem-e Őt? Reménykedek hogy nem. Imádkozok, könyörögök Istenhez. Bíznom kell abban, hogy igen is vannak még csodák! Hinnem kell abban, hogy van megoldás, hogy ha Őt szeretet veszi körül, minden rendbe jön. Nem szabad mást gondolnom. Ez jár a fejemben minden nap, gondolataim elkalandozni sem tudnak. Minden percem róla szól, mert szeretem és féltem. Ám az én szeretetem ide nem elég. Kell másé is. Igyekszem, toborzom az embereket, mondom nekik hogy mutassák ki érzelmeiket felé, ne folytsák el, mert neki az élete múlhat rajta... Azt hiszem jó úton haladok.
A másik dolog pedig az iskolakezdés. Kilencedikes lettem. Új dolgok, új emberek, új arcok... egyedül én maradok olyan amilyen, és az iskola. Barátnőim is megváltoztak... tanárokat is váltanom kellett. Vajon ennek a megújulásnak, belső regenerálódásnak pozitív eredménye lesz? Vajon minden jól fog alakulni az életemben? Mint mondtam, csak találgathatok, de egyvalamiben biztos vagyok: ez a szeptember nem olyan lesz mint a többi, tudom, hogy új nap virrad ránk. 

Csak álltam ott, és vártam, hogy újra felbukkanjon. De nem jött, hiába könyörögtem Istenhez, hogy hagy kapjam vissza... semmi nem történt. Vártam arra, hogy a szél majd megmozgatja a fák leveleit, és talán egy-egy szavát fülembe fújja, de mind hiába. Egyszerűen üresnek láttam mindent. Akkor először, úgy éreztem, egy olyan  terráriumba vagyok zárva, ami be van rendezve, tele van, de mégis üres.
Napok teltek el úgy, hogy csak ültem azon az átkozott sziklán, néztem arra a kapura, melyiken kilépett, és elképzeltem, hogy az idő visszafelé pereg... és egyszer csak hátrálva, gyors mozdulatokkal visszalép a kapun. De nem. Hiába lestem percenként abba az irányba, semmi nem történt. Belenéztem a tóba, és ott sem láttam mást, csak az ürességet. Sehol egy hal, nincs vízgyűrű, mert szélcsend van, nincsenek az égen madarak... minden kihalt. Azon se lepődtem volna meg, ha egyszer csak a tó szivárogni kezdett volna... és elnyeli a föld a vizet.
Újra imádkoztam, kérleltem Istent, hogy adja nekem vissza azt a srácot, aki kilépett azon az átkozott kapun... és a szemem láttára ütötte el az autó. Aztán feltettem Istennek azt a kérdést, amire magam adtam meg a választ: Miért nem én? Majd eszembe jutott. Túl nagyot hibáztam. Az én bűnöm sokkal nagyobb annál, hogy egyszerűen megszabadítsanak a kínoktól, és elhalálozzak. Szenvednem kell úgy, hogy ne legyen mellettem az a személy, akit a legjobban szerettem.
Igazságtalan, hogy meghalt. És a legborzasztóbb, hogy miattam, az én megleckéztetésem miatt. Hogy lelki támaszt se kaphassak. Hogy mindenképp beleőrüljek ebbe az egészbe.
S most itt állok, potyogó könnyekkel, de emelt fővel. Nem fogok gyáván megfutamodni, öngyilkosságba menekülni. Hagyom, hogy az ostor csattanjon testemen, hagyom, hogy a vér follyon le a lábamra... ivódjon a földbe, mert tudom, hogy mindezt megérdemlem.

Túléltem az ostorcsapásokat. Jó érzés, hogy fáj végre valami fizikailag is. Hagyom, hogy magával ragadjon az érzés... és örülök annak is, hogy nem kötözték be a sebeimet. Talán ez egy esély a halálra. Elvérzek, elfertőződik a sebem, vagy ilyesmi... nekem mindegy. Félig érzem már magam csak embernek. Egy roncs vagyok, testem fele már halott. Megcsonkított szörnyeteg lettem. De ezt sem bánom, legalább kívül tükröződik rohadó, bűnös lelkem.
Még mindig nem hevertem ki, nem tudok túl lenni azon a tényen, hogy miattam halt meg Ő. Ha valamilyen csoda folytán kívülről láttam volna akkor magam, biztos leköpném saját arcomat. Az az egy dolog nyugtat, hogy nemsokára vége a szenvedéseknek. Már csak pár hét, és a szervezetem beadja az unalmast, és roncs-lelkem a pokolba kerület. Ha már a mennybe nem is, az Ő halála és a bűnök miatt. 
Úgy éreztem, enyhül a fájdalmam fizikailag. Próbáltam üvölteni valamit, hátha megint belémszúrják a vasvillát... de nem jött ki hang a torkomon. Így hát feküdtem mint egy rongybábu, azon a helyen, ahol egy nappal azelőtt rengetegen derültek az én fájdalmaimon, és végignézték csonkolásomat.
Újra imára kulcsolódott kezem. Elmondtam Istennek, hogy tudom, hogy helyesen cselekszik, tudom, hogy bűnös vagyok, és azt is tudom, hogy minden okkal történik. És az akkori jelenemnek az oka, az a sok bűn, amit 14 évem alatt felhalmoztam.
Tizennégy év... amikor még kicsi voltam, azt reméltem, sírkövemre az lesz írva: Itt nyugszik boldogult xy (személyem), élt 80 évet." Ma már viszont abban sem vagyok biztos, hogy sírom lesz, talán kutyák fogják szétrágni csontomat, húsom pedig egy pöcegödörbe dobják... bőröm lenyúzzák... és nem is folytatnám.


Töprengésemből akkor eszméltem fel, mikor egy erős kéz felemelt, és kikötözött egy asztalhoz. Addigra már az emberek ismét ott tolongtak, és látni akartak. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi bohóc, egy állatkerti látványosság...
Istenem, tudom hogy vétkeztem, mondtam. Ez az egy mondat csúszott ki a számon, és akkor megláttam azt a szerszámot, aminek nevét sem tudtam. Egy nagyon hegyes kő volt, akár egy lándzsahegy, de mégsem pontosan olyan. Oldalán három-három éles villaszerű dolog húzódott.
Hagytam hogy fájjon, és nem üvöltöttem. Csendben tűrtem, ahogy bordáim közé mélyed a villa, hogy ismét kínozzon. Hagytam, hogy a kő ránehezedjen mellkasomra, élével egyre mélyebbre fúrodva a tüdőmbe.
Ekkor éreztem már a két világ közötti határvonalat. El tudtam választani a földi, és a nemföldi érzéseimet... éreztem hogy igen, mindjárt vége a kínoknak.
Aztán hangos kiáltás, hangos reccsenés... a bordámban matató éles villa felnyomódik, és átszakítja tüdőmet. Nem kaptam levegőt. Igen, tudtam, hogy már csak pár percem van oxigén nélkül. Tudtam, hogy mindjárt találkozok a sátánnal... Aztán hallottam, ahogy tüdőm utolsó jajsikolyával szó szerint kiköpi lelkemet, mire fejem élettelenül koppant az asztalra azzal a tudattal: megbűnhődtem. És megérdemeltem.

Azt mondják, a zene által megismerhetjük az embereket. Ha tudjuk, hogy a másik mit hallgat, beláthatunk a lelke mélyére, megtalálhatjuk minden tulajdonságát- ha elég kitartóan keressük.
Annak a barátnőmnek szól ez a jellemzés, amelyik magára ismer benne.

Ennek a lánynak- nevezzük Lilinek- béke van a lelkében, teljes megnyugvás. Mesebirodalomban él, ahol mindig a jó győz, a rossz pedig megkapja méltó büntetését. Mivel ő a főhős, úgy tesz, ahogy tennie kell: könnyen barátkozik, könnyen bocsát, de ha valaki becsapja, nagyot koppan a valóság talaján. Ezt a mesebirodalmat a musical-eknek köszönheti...Mely zenésen, -vidáman vagy szomorúan- elmeséli azt a történetet, melyben minden rosszul kezdődik, de a végén mégis ott a happy end.
Ahogy a mesék főhőse mindig jóságos, kedves, -szóval minden pozitív tulajdonság megtalálható benne-  példaként Lili is úgy cselekszik, ahogy a könyvekben megírták, ha még nem is tudatosan.  Aki tényleg ismeri, rájön arra, hogy ő az, aki kipottyant a mesekönyvből (bár ő nem tudja ezt), hogy boldoggá tegyen legalább egy embert.
Az egyik ember, -ha nevezhetem magam így- akit boldoggá tesz, én vagyok. Sokkal tartozom neki, mégis kérnem kell tőle valamit. Valamit, ami talán neki is segítség lesz.
Lili, teljesítsd hát- ha tudod- amit most mondok: Soha, semilyen körülmények között ne tagadd le az álmaid, ne szégyenld a mesebirodalmad, mert lehet, hogy felnőttként a mesék tanulsága mutat majd jó példát.

Igen. Vége van. Nem szabad sírnom, tudom, de visszatartanom nehéz. Keserű nyállal telik meg a szám, szemem már könnyekben... remeg minden porcikám. De nem szabad. Megígértem neki, hogy erős leszek akkor is, ha ő már nem lehet az. Ha bekövetkezi a balszerencse... Ezt kell a fejemben tartanom. ERŐS VAGYOK. Erősebb mint bármikor.
De miért hazudjak magamnak, és miért hazudjak Neki? Egy frászt vagyok erősebb! Gyengébb vagyok. Összeroppantam. Kiszakadt belőlem egy szelet, ami már soha többé nem talál vissza hozzám. Már nem vagyok egész, csak egy széttépett, összeroncsolódott fél-lélek. Nagy szükségem lenne Rád, és most nem vagy itt. Ohh, de miért én? És miért pont most? Miért nem tudtál vármi még egy kicsit? Mondtam minden nap, de mégsem elégszer... elmondtam hogy szeretlek, de ez mind kevés volt. Mindenem odaadnám, hogy láthassalak újból, hogy még egyszer, utoljára halljam a hangod, megérinthessem a kezed, és tudtodra adjam, mennnyire szeretlek. De már késő, nincs vissza út. Soha többé nem találkozunk, mert a másvilág... talán nincs is olyan. Lehet semmibe vesztél, és megszűntél létezni. Sehol nem vagy már. Fáj Rád emlékezni úgy, hogy Te már nem vagy tudatodnál, nem tudod hogy ki vagyok. Fáj, de emlékezni fogok. Sosem fogom elfelejtei az érintésed, ahogy a hajad birizgálod, ahogy nyaldosod a piercingedet, a járásod, a gesztusaid, a hangod... örökre bennem fog élni, bármi is történik. Mert őrülten szeretlek.

Éjfélre járt, de a tücskök még fáradhatatlanul muzsikáltak. Közben a kutyák is ugatni kezdtek, talán a felkelő hold őrítő varázsa miatt. Két külön zenekar, mégis jól egybeolvadtak a hangok, és létrehozták azt az altatódalt, mely hatására mi, emberek, képesek vagyunk elaludni. Már mindenki aludt, csak én nem. Környezetemben muzsika nélkül nem tudnak elaludni, ám én más vagyok. Teljesen más. Zavar, ha szól a ritmus, zavar, ha énekelnek, zavar, ha a közelemben vannak az altató-lények. Nem tudom mi ennek az oka. Talán az, ami mindennek: hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek. Talán, hogy nem olyannak születtem, amilyennek ők... a barátaim. Nekik nem lett olyan sors rendelve mint nekem. Nem kellett öt éves korukban a halál és a háború szóval tisztában lenniük, nem kellett félniük, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk... De nekem kellett. Az én gyerekkorom tönkretette az a sanyarú valóság, melyben meghalnak az emberek, nyomor van, nincstelenség... Talán ezért van minden. Talán ezért hallom a kutyavonyításban a halálhörgést, a gyászindulót... és a tücsökzenében a szellemek ébredezését és suhogását.